Posmuș/Paszmos/Paßbusch közösségeinek története

 

-106: Dák Királyság

Nincsenek feljegyzések arról, hogy Paszmoson vagy annak közelében az antikvitásban település lett volna. Azonban van némi bizonyíték arra, hogy Paszmos környékén létezett valamikor egy dák kori település. A Paszmostól néhány kilométerre fekvő Kissajóban ugyanis régészek egy római kori erődítményben dák kori kerámia nyomaira bukkantak, egyes források pedig szkíta leletek jelenlétére is utalnak. Beszterce környékén a neolitikus kori leletek mellett a dák kerámia is eléggé elterjedt.

 

106–271: Római Birodalom

Nem maradtak fel arra utaló feljegyzések, hogy a római korban Paszmos helyén település létezett volna. Azonban megbízható régészeti bizonyítékok vannak arra, hogy Paszmos jelenlegi területe a Római Birodalom Dák tartományának (az ún. Limes Dacicusnak) északi határát szegélyző erődítmények közvetlen közelében volt. Beszterce-Naszód megye határain a rómaiak tulajdonképpen öt határerődöt és kerek tornyot építettek, ezek mindegyike palánkokra és védőárkokra nézett. A legtöbb még ma is látható, ezeket a Beszterce-Naszód Megyei Múzeum megfelelően feltérképezte. A legközelebbi római előőrs Óvárhelyen volt, Paszmostól és Kissajótól négy órányi gyalogútra. A falutól alig több mint egy órányi gyaloglásra egy palánkkerítéssel és védőárokkal kiegészített torony maradványai láthatók. 271-ben a Római Birodalom elhagyta a Limes Dacicust, és kivonta katonaságát és közigazgatását Észak-Dáciából, majd fokozatosan húzódott vissza a Dunától délre, Moesia tartományába. A terület ezt követően a gótok kezére került.

​

3–11. század: Kora középkor

Nincsenek régészeti feljegyzések a terület helyzetéről a 3. és a 11. század közötti időszakra vonatkozóan. A szélesebb körben elfogadott történelemből azt tudjuk, hogy Észak-Erdélynek ez a része a Hun Birodalomtól (4–5. század) a Gepida Királyság (5–6. század), majd az Avar Kaganátus (6–9. század) fennhatósága alá került. A 9. századi szláv hódítást követően a terület a 9. század végén végül magyar törzsi vezetők uralma alá kerül. I. István magyar király 1002-ben egyetlen magyar korona alatt egyesítette a törzsfők területeit, és ezáltal a kora középkori Magyarországgal jelölte ki a nyugati kereszténység határvonalát. A Paszmos elnevezés szláv eredete arra enged következtetni, hogy korábban itt egy szláv nyelvű közösség élhetett.

 

11–13. század: Érett középkor 

Az Erdély feletti magyar uralkodást (a térség elnevezése 1075 óta szerepel magyar dokumentumokban) számos hadvezér próbálta meg kikezdeni, mind közül a legnagyobb veszélyt a kunok jelentették. Végül azonban a magyar állam győzedelmeskedett, és működő közigazgatást vezetett be. A 12. és 13. században a pusztító portyák következtében (az 1241-es tatárjárás borzalmas veszteséget okozott) a magyar monarchia azzal bízott meg főként a Rajna-vidékről és Luxemburgból származó németajkú telepeseket, hogy erődített falvaikkal védjék meg a királyság keleti határait. A szászok érkezése egybeesik a Paszmos környékére vonatkozó első írásos feljegyzésekkel. Eszerint 1206-ban a Paszmoshoz legközelebb fekvő legkorábbi szász település Beszterce (Nösen) volt (innen a Nösnerland kifejezés, amellyel a Beszterce körüli németajkú területeket illették). Paszmos nem rendelkezett kedvező státusszal (szabad népi státusszal és a király által közvetlenül biztosított autonóm közigazgatással), ugyanis a szász telepesek szerencsétlenségére a település nem fejedelmi területen helyezkedett el, hanem hűbéri uradalmon, ami kiszolgáltatottá tette őket a helyi földesurak hatalmának. Paszmos neve 1319-ben bukkant fel először, I. Károly magyar király (Róbert Károly) adományaként jegyezték egy bizonyos Simon de Kacsik számára. A szász történelemből tudható, hogy az autonómia első néhány évtizedét követően azok a szászok, akik nem a korona által behatárolt területeken helyezkedtek el, mint például a paszmosiak, fokozatosan a helyi erdélyi hűbérurak jobbágyaivá váltak, akik többnyire magyarok voltak, bár voltak köztük szász és román főurak is. Az európai jobbágyság erdélyi változata a jobbágyság legsúlyosabb formáját feltételezte – a személyi függést, amely a parasztot a földesúrhoz és a földhöz egyaránt kötötte. A jobbágyság az idők során negatívan befolyásolta a paszmosi szászok társadalmi és gazdasági fejlődését a Besztercétől északra és délre fekvő királyi földeken élő szabad szászokhoz képest.

 

14–16. század: Késő középkor 

Ebben az időszakban Paszmos a középkori erdélyi gazdaság aranykorának élvezőjévé vált. Egy egyszerű parasztember szemszögéből nézve azonban ennek az erdélyi jólétnek az előnyei kevésbé voltak nyilvánvalóak. Miután a törökök elfoglalták a Balkánt és Kis-Ázsiát, átrendeződött a nemzetközi kereskedelem, és ez az erdélyi gazdaságra is kedvezően hatott. Ez a geopolitikai esemény, valamint a havasalföldi és moldvai államok stabilizálódása soha nem látott üzleti lehetőségeket hozott az erdélyi szászok számára, akik a fejlett építőipari készségeik mellett leginkább a korábbi textil- és fémfeldolgozással kapcsolatos mesterségeikből profitáltak. Ebben az időszakban a szász városok valóban figyelemre méltó méreteket öltöttek, a besztercebányai szász céhek például főként a Moldvával folytatott kereskedelemnek köszönhetően virágoztak. Következésképpen a szászok képviselői mozgósították tőkéjüket, hogy a magyar nemesség hagyományos dominanciáját  megingatva növeljék a szász elit státuszát. A kereskedelemre alapozott jólét ezen időszakát tovább nyújtja a törökök 1526-os győzelme a Magyar Királyság felett, amelynek eredményeképpen Erdély közel százötven évig függetlenséget élvezhetett, cserébe a törökökkel folytatott hűbéri viszonyért. Sajnálatos módon ez az évszázados jólét strukturális igazságtalanságokkal járt együtt: a Dózsa György székely végvári vitéz által vezetett sikertelen erdélyi parasztfelkelés után a szász polgárok, a magyar arisztokrácia és a székely főurak politikai szövetsége megerősítette az erdélyi paraszt jobbágystátuszát, és visszaláncolta őt a hűbérurakhoz. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a politikai hegemónia az elitre vonatkozott, és nem az erdélyi szász és magyar nyelvű közösségekre. Bár a jobbágyok többsége román anyanyelvű volt, akik kettős kirekesztésnek voltak kitéve, mivel ortodox hitüket a középkori magyar jog eretneknek tekintette, a magyar parasztok és kisebb mértékben a szász parasztok jelentős részei is jobbágyok voltak, valamint ebben a kategóriában említésre kerülnek a ruszinok, a szerbek, a bolgárok és a kunok is. Paszmos szász és román jobbágyai pontosan ezt a több nemzetiségre kiterjedő kirekesztést illusztrálják. A késő középkorban az erdélyi romák többsége fejedelmi jobbágy volt, és rendkívül kirekesztett körülmények között élt a birtokokon és a városokban. Kisebb részük rabszolga volt – ez a helyzet állt fenn az Erdélyhez tartozó vajdasági és moldvai birtokokon. Sajnos ebből az időszakból is hiányoznak a konkrét információk a paszmosi egyszerű emberek életéről.

 

A középkor utáni időszak: 17–18. század

A 17. században pusztító háborúk és betegségek sújtották Beszterce és környéke területét. 1602-ben Habsburg császári zsoldosok hosszú ostrom alatt tartották Besztercét, és kifosztották a szomszédos területeket. A székely védőknek ugyan sikerült megtartaniuk a várost, de a pestisjárvány miatt a szászoknak súlyosan meg kellett fizetniük a Habsburg zsoldosok távozásáért. A pestisjárvány kiirtotta a város lakosságának egyharmadát, ezáltal gyakorlatilag megsemmisítve a város mesterembereit. 1671-ben tatár és török portyázók újra megtámadták a régiót, és a béke áraként ismét súlyos adókat szedtek. A század végén azonban a Habsburgok győzedelmeskedtek a törökök ellen, és Erdély részévé vált egy hatalmas birodalomnak, amelynek eredményeképpen 1867-ig Bécset nevezhette fővárosának. A Paszmos környéki társadalmi rendnek ezután ennek a modernizálódó birodalomnak a vasakarata szerint kellett alakulnia. A hatalmas és központosított bécsi adógépezet terjeszkedése, a jogi modernizáció és a katonai átszervezés elsősorban a magyar arisztokrácia és a szász kereskedőosztály szövetségét kérdőjelezte meg. A görögkatolikus egyház 1697-es létrehozása a románok számára azt jelentette, hogy a bécsi katolikus centralizáló monarchia létrehozhatott a kiváltságos csoportokkal szemben egy jobban képzett és strukturált ellenzéket. A magyar arisztokrácia egy része – akit a törököktől visszaszerzett földjeik császári megadóztatása fenyegetett – a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) keretében vívott sikertelen függetlenségi háborút a Habsburgok ellen. A küzdelem döntő csatái Észak-Erdélyben zajlottak, a két fél dánoktól szerb katonákig széles nemzetközi kontingenseket vonultatott fel. A 18. század során a katonai reformok a Paszmostól nem messze északra fekvő területet – a túlnyomórészt románok és görög-katolikus lakta Szamos völgyét – egy az osztrák hadsereget kiszolgáló emancipált közösségé formálták. Az osztrák szakértelem segítségével javultak a lakhatási és munkatermelékenységi normák, és saját oktatási intézmények kerültek fejlesztésre. Ennek következtében kialakult egy művelt elit, amely aztán igényt tartott arra, hogy részt vehessen az állami bürokráciában. Ugyanezt a státuszt kapták a paszmosi Teleki birtoktól nem messze nyugaton lakó székely gazdák is. Az ezeken a császári katonákká vált független parasztok által lakott területeken kívül élő jobbágyok – mint például a paszmosiak – izgalommal figyelték II. József császár reformjait. A reformok ugyanis a hűbérurak megadóztatásával és a latifundiumokon végzett munka feletti ellenőrzésük gyengítésével jártak, amely az erdélyi  gazdaság alapját képezte, és amelyet nagyrészt románok és bizonyos mértékig magyarok végeztek. Az arisztokrata ellenállás miatt azonban a reformokat visszavonták, és Erdélynek ezen a részén újra a középkori társadalmi berendezkedés lett a nyerő. A bécsi udvar 1783-ban elrendelte a rabszolgaság felszámolását a birodalomban, de az erdélyi romák kulturális identitásának visszaszorítását is, ez utóbbi kezdeményezést azonban nem érvényesítették erőteljesen. A paszmosi szász templom viszonylag költséges felújítása arra utal, hogy a szász közösség legalábbis egy része a mezőgazdaságon kívüli sza

 

A modern kor (a 19. századtól napjainkig)

A napóleoni háborúkat követő stabilitás korszaka egyben az erdélyi politikai gazdaság konzerválódásának időszakát is jelentette, amely nagyrészt stagnált az adómentes földesuraknak köszönhető gyenge adóbevételek, a lassú urbanizáció, a kevés hitel és a leromlott infrastruktúra miatt. A parasztok tőkefelhalmozása továbbra is a fennmaradt feudális intézményekben történt, és ennek az európai modernizációs korszaknak egyedüli haszonélvezői a nagyrészt szász városokat és a birodalom határőrezredeinek katonaparasztjait ellátó szász parasztok és román pásztorok voltak. Az idő valóban megállt az olyan helyeken, mint amilyen Paszmos is volt. Aztán kitört az 1848-as magyar szabadságharc, és liberális társadalmi reformokat hozott maga után (ezek közül a jobbágyság eltörlése a legfontosabb). Erdélyben azonban a szabadságharc tragikus polgárháborúval járt, itt ugyanis a magyar forradalmárok a románok és szászok támogatását élvező császári csapatokkal találták szemben magukat. A polgárháborúnak társadalmi összetevője is volt, az arisztokrata birtokokat sok esetben feldúlták a jobbágyok. Így történt ez Paszmoson is, ahol a Teleki-kastélyt nagymértékben elpusztították, ennek következtében pedig a Telekiek több évtizedre elhagyták azt. A forradalom leverése után a birodalom eltörölte a jobbágyságot, és további liberális reformokat vezetett be. Paszmoson mind a románok, mind a szászok szabad parasztok lettek, amikor azonban megpróbáltak a legtöbbet kihozni új státuszukból, egyértelművé vált, hogy egyenlőtlen erőforrásokkal rendelkeznek: míg a szász parasztok hasznosíthatták a Beszterce környéki szász kézművesek képesítéseit, és jövedelmüket és földjeiket az építőipari és ácsképzésüknek köszönhetően növelték, addig a román parasztoknak nem volt földjük, és ezért továbbra is a Teleki birtoktól függtek. Ez a helyzet fennmaradt akkor is, amikor 1867-ben megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia, és a magyar fennhatóság alá került Erdélynek fellendült a gazdasága. Ezt az időszakot ugyanakkor erőteljes gazdasági fejlődés jellemezte, valamint a magyar és román nacionalizmus között lejátszódó politikai feszültségek, amely az első világháború és Erdélynek a román államba történő – sokak által vitatott – integrálásában tetőzött 1918 és 1920 között. Erdélynek a román államba való beolvasztását követő 1921-es agrárreform csak kis mértékben javított a helyzeten, attól függetlenül, hogy a földújraosztó törvényhozás révén – amely a magyar arisztokrácia számára sokkal kedvezőtlenebb feltételeket szabott, mint a régi Román Királyság román arisztokráciája számára – a Teleki-birtokot nagymértékben csökkentették. A szászok számára a két világháború közötti román állam alatti élet Németország kelet-európai politikai projektjeit és a nemzetiszocializmus elterjedését jelentette. 1944 októberében a Wehrmacht kitelepítette az összes észak-erdélyi szászt, ezzel véget vetve a szászok hat évszázados paszmosi jelenlétének. Az a kevés szász, aki visszatért, az 1970-es években hagyta el a falut, miután az erdélyi szász közösséget széles körű elnyomás érte, többüket megfosztották a vagyonuktól és a Szovjetunióba deportálták. A második világháború után a kommunista rezsim a Teleki-birtokot államosította, az utolsó Teleki-örököst pedig bebörtönözte, amely események egyben egy nagyobb történet lezárását, az erdélyi magyar arisztokrácia közel egy évezredes történetének végét jelentette. A kommunista kollektív gazdálkodás évtizedeiben a Teleki-kastély az állami gazdaság központja és raktára volt. Paszmos ma a piacgazdaság része, a helybeli román és roma falusiak megélhetését a megélhetési gazdálkodás, az agrárgazdaságban végzett mezőgazdasági munka, a szomszédos városokban és falvakban található ipari állások, valamint a nemzetközi munkaerő-migráció kombinációja biztosítja. Ami a szászokat illeti, emlékük a helyi nacionalizmus és egy történész által „németek nélküli filogermanizmusnak” nevezett jelenség tragikus feszültségében él tovább.